Infók rólunk

Elég rég jelentkeztünk, így szeretnék egy pár sort írni, hogy mi történt velünk Jún 25-óta. Család: Anikóval tanulgatjuk, hogy milyen szülőnek lenni. Szépen növekszik a kis srác és a kezdetek óta tudatja a külvilággal, hogy neki határozott véleménye van a körülötte folyó eseményekről. Pl.: Hatalmasakat nevet, mindenre érdeklődően figyel, szeret utazni és az autóban és a buszon nagyokat aludni, amikor eljön a 20:30 akkor elvárja, hogy lerakjuk a kiságyába és egyedül szeretne elaludni, nagyon szeret ismerkedni új emberekkel… szóval egy határozott kisembert kaptunk Istentől ajándékba. Augusztus utolsó hetében valami fertőzést összeszedet, de hamar túlment a korházi napokon is (erős gyerek…)
Szolgálat: Nyáron elég sokat voltunk szolgálni: Vácon, Esztergomba, Tokodon, Kárpátalján (ezalatt Anikó Benivel Altáron voltak) és Tahiba is ellátogattunk. Kárpátaljai cigányokat annyira megszerettük a Fehérvári gyülekezettel, hogy szeptemberben ismét elmentünk két kocsival. Sok örömünk van de a kihívásoktól sem szűkölködünk…
Imatémák: Úgy érzem, hogy mind a családban, mid a szolgálatban bölcsességre van szükségem. Az ifi konfira készül ezért is imádkozhattok, hogy minden simán lezajlódjon, ugyanakkor Istenünk különös hatalommal meg tudjon látogatni minket (megtérések, megújulások az Ige erővel és hatalommal tudjon szólni…)Shalom

Szülés más szemszögből…

20-án szombaton szülni indultunk a kórházba, de sajnos csak vaklármának bizonyult…Nem volt jó érzés (ahogy egyik tévedésünk sem az, amikor ezren tudnak róla), főleg a 3 bent töltött nap. Pistivel megbeszéltük, hogy most már csak akkor megyünk be, ha tuti a dolog.
Szerda délután egyre erősebb fájásaim voltak, de nem akartam bemenni (hiszen nem dőlök be többször!!!). Aztán végül Pisti, a szüleim, a tesóm együtt győztek meg. Hihetetlen, hogy milyen erős a kudarctól, tévedéstől való félelmünk egy-egy helyzetben…Még a kocsiban is vissza akartam fordulni, de Pisti annál határozottabb volt, aminek utólag nagyon örülök.
A szülőszobán eleinte az volt a legnagyobb gondom, hogy vajon most mikor múlnak el a fájások, mikor derül ki, hogy felesleges volt bejönni. Ez a félelmem elmúlt, amikor a vizsgálat után rögtön a szülőszobára vittek és hívták a dokinkat. Ez után már a fájásokkal voltam elfoglalva, meg hogy hogyan is kell venni a levegőt… Pisti ekkor már velem lehetett, ami megnyugtató és erősítő volt (nem is tudom, hogyan lehet végigcsinálni egyedül).
Az orvosunk kedves és vicces volt, határozottan cselekedett és megnyugtató volt a magabiztossága. A vicceit én nem értékeltem, de Pistivel jókat nevettek...
A szülésznő szintén mindent megtett értünk, mindent megértett (nem volt egyszerű figyelnem és az utasításait követnem, amikor fájások voltak), és elmagyarázott (ha kellett). Tehát minden haladt a maga útján…A legnehezebb az utolsó 2-3 óra volt, de egyszer annak is vége lett, halleluja!!!
Amikor először adták oda Benit lila volt és nagyon keservesen sírt; sosem fogom elfelejteni! A kis kezei és lábai, amikkel addig bent rugdosott, ott voltak a kezemben, láttam őket. Hihetetlen!!! Az biztos, hogy megérte, akármilyen nehéz is volt!
Azóta pedig itthon ismerkedünk, növögetünk, erősödünk. Tanuljuk a gondoskodás, a felelősség, a nevelés és kevés alvás áldásait viselni… Kaland az életünk! Alig várom, hogy mindenkinek megmutathassuk a mi kis „tökéletes” babánkat! Persze erre még várni kell egy kis időt, addig meg képeket gyártunk és küldözgetünk.
A Biblia igazat mond: „fájdalommal szüli gyermekét”, de Isten megtart és megadja a kellő segítséget is! Hálás vagyok neki a férjemért, a fiamért és minden segítségéért!!! Anikó

Hogyan is volt az a szülés?

Amint azt tudjátok ahhoz, hogy ilyen szép gyerekünk legyen, mint a mi kis Benjáminunk, át kellet menni neki, no meg persze Anikónak egy fájdalmas beavatási rituálén, amit szülésnek is szoktak nevezni. Papírra vetem (digitális formában), hogyan is történtek ezen események:

Június 20-án elindultak Anikónál a fájások délelőttől. Eleinte rendszertelenül, majd délutántól már rendszeressé váltak. Félkilenc fele amikor már 5-percenként görcsölt Anikó hasa, úgy döntöttünk bemegyünk a korházba. Szilvi feljött és imádkozott Anikóért, majd Lajos vidékről hazajőve jelezte nekünk, hogy menjünk le a kocsihoz, mert bevisz minket. Az összekészített kórházi holmikat átnéztük gyorsan, és meg sem álltunk a kocsiig. Amikor oda értünk a szülészetre bement Anikó. 1.1/2 óra múlva jelezte nekem a szülésznő, hogy szerinte reggelig nem lesz szülés, ezért hazamehetek.

Hazamentem; hajnal 5-kor kaptam egy sms-t Anitól, hogy erősek a fájásai és ebből baba lesz még aznap. Azt tanácsolták neki, hogy aludjon egy kicsit, hogy könnyebben bírja a fájdalmakat. Lefeküdt egy órára, és mire felébredt megszűntek a fájások. Ezek után átvitték a szülészeti osztályra. Szegény annyira kellemetlenül érezte magát. Hétfőn, amikor érte mentem annyira rosszul érezte magát, hogy azt mondta: „Elment a kedvem a szüléstől”.

Szerdán délelőtt úgy tűnt mintha a magzatvíz szivárogna, ezért ismét bementünk a kórházba (az ambulanciára), de ismét megkaptuk, hogy Anikónak van még ideje. Hazafele a buszon eldöntöttük, hogy elmegyünk a piacra. A piacon Anikónak nagyon elkezdett görcsölni a hasa. Busszal haza akart jönni, de én buzdítottam, hogy menjünk inkább gyalog. A piac és az imaház közötti távolságot padtól padig tettük meg. Amikor azt mondtam, hogy ebből szülés lesz, Anikó azt mondta, hogy ő nem nevetteti ki magát még egyszer. Haza érve annyira erősek voltak a görcsök, hogy rossz volt ránézni is a feleségemre. 16.30-kor elkezdtük mérni a fájásokat. 19-kor körül rendszereződtek, de még mindig nem akart Anikó bemenni a kórházba. Amikor már a görcsök 4 percenkén jöttek és majd bele zöldült minden egyes görcsnél, akkor egyezett bele a kórházba menésbe. Ildikóval 21.20-kor indultunk el a szülészetre. Amikor megérkeztünk már 8 perce nem volt görcse. Azt javasolta Ani, hogy menjünk egy kört a parkolóban, hátha előjönnek ismét a fájások. Megegyeztünk abban, hogy a lépcsőn gyalog megyünk fel. A lépcső legalján úgy begörcsölt, hogy nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Csengettünk a szülőszoba ajtajánál és ismét ugyanaz a szülésznő nyitotta ki az ajtót mint 4 nappal azelőtt. Bevitték és megvizsgálták. Én addig a kint várakozó emberekkel (akik ugyancsak egy szülő nőre vártak) szóba elegyedtem. Alig telt el 1 óra, amikor behívtak engem. Teljesen zavarban voltam, mert nem tudtam, merre visznek, mit kell csinálnom. Átöltöztem egy erős papír ruhába (aminek 1000 Ft-volt az ára) és odavezettek Anikóhoz. Egy gyógy gumi gömbön (nagy torna labda) ücsörgött és nagy örömmel fogadott. Volt lehetőség letusolnia, ami a fájásait csökkentette. Kicsit később megjelent a dokija álmos arccal, aki megnézte az NST-t és elcsípte a magzatburkot. Ettől kezdve még kibírhatatlanok voltak Anikó fájdalmai. Amikor már elviselhetetlennek tűntek a fájások, kapott egy maszkot, amin keresztül egy gázkeverék tompította a fájdalom érzéseit. 2-kor megérkeztek a toló fájások, de Beni még mindig nem akart kibújni. Az orvosunk adott egy kis fájáserősítőt, de még mindig semmi. Egyszer csak eltűnt a doki és a főorvossal jelent meg, aki fölnyomatatta az oxitocint és innentől kezdve nem részletezem… 3.10-kor látta meg a napvilágot (vagyis a holdvilágot) a kissrác. Egyből az édesanyja hasára tették és egy perc múlva elvitték lemosdatni. Amikor visszahozták Anikó teljesen ki volt merülve, mivel neki még mindig nem volt vége a fájdalmaknak a kisfiú kinyomása után sem (de ezt sem részletezem).

Ezután a kórházban töltött 4 nap következett, ami nem volt egyszerű egyikünknek sem, Alig vártuk, hogy hazajöjjenek és végre együtt lehessünk.

Konklúzió: egyrészt most már jobban megértem, hogy minden ember egy csoda, másrészt a nőket még inkább becsülöm és tisztelem.

Milyen volt Ír ország?

5-én indultam egy fapados géppel Dublinba. Kicsit megvoltam fázva, de azért bizakodóan néztem a repülés elé. A felszállást még csak-csak elviseltem, de a landolásnál szó szerint úgy éreztem, hogy szétrobban a dobhártyám. Az egészben legszörnyűbb az volt, hogy körülöttem mindenki nevetgélt és ezáltal még azt sem hihettem, hogy ez az iszonyatos fülfájás teljesen normális.

Megérkezésemkor Testvérem várt rám a barátnőjével és körbe kocsikáztuk a várost (éjszaka nagyon gyönyörű Dublin). Szerdán tesómmal egész nap sétáltunk a városban és elmentem egy fodrászhoz, aki kb. 4 perc alatt megkopaszttott.

Csütörtökön reggel elindultunk É.Írországba az óceánhoz négyesben egy békési házaspárral (Kiss Szabolccsal és feleségével, Noémivel). Már az úton betegre nevettük magunkat, mire megérkeztünk Carrick-a-Rede meredek sziklafalaihoz. Amikor átmentünk a lengőhídon, csodálatos látvány tárult a szemünk elé és láthattuk az óceánból kimagasló sziklákon fészkelő sirályokat. Innen továbbmentünk az óriás földjére finn mccool-ba. Alig lehet elhinni, hogy az itt látható természetes szikla képződményeket nem emberkéz alkotta. Olyan szabályos macskakő oszlopok állnak ki az óceánból, hogy akármelyik hideg burkoló elé kihívásokat intézne. Ezen a napon átéltük a nyarat, őszt, tavaszt és a telet. Egyik pillanatban 100 ágra sütött a nap, majd beborult és szemerkélt az eső, kicsit később újra kisütött a nap és hideg szél kezdett fújni, végül elkapott minket a jégeső. Átfagyva bemenekültünk egy nyilvános WC-be és innen kocsiba pattanva meg sem álltunk Belfastig. 21-óra előtt néhány perccel megérkezve, már szinte minden kajálda be volt zárva (a plázával együtt), csak egy McDonald’s hívogatott minket fényeivel, no meg persze műanyag kajáival. Belfastból kb. 3 óra volt az út Dublinba, ahol elbotorkáltam az ágyig és álomba zuhantam.

Pénteken városnéző emeletes busszal végigjártuk Dublint Monchival (testvéremmel). Nagyon sok szép házat és templomot láthattunk így.

Szombaton találkoztam egy régi barátommal (Falosi Csongorral). Kimentünk Dublin külvárosába és megmutatta azt a környéket ahol lakik. Innen visszaérve elmentem Monchival és egy barátnőjével egy szép nemzeti parkba és egy híres kelta temetőbe (Ardmore), vissza egy olyan úton mentünk lakhelyünkre, ahol a Rettenthetetlent forgatták Mel Gibsonnal.

Vasárnap az ottani Golgota gyülekezetbe mentünk ahol „látás napot” tartottak, amiből sokat tanultam. Ezután elmentünk a gyülekezet megalakuló magyar házi csoportos alkalmára, itt csupa ismerőssel találkoztam és igazi szeretetteljes magyaros vendéglátással fogadott minket Noémi és Szabolcs (az otthonukban).

Hétfőn Dublin mellé mentünk az „Ír tenger” partjára Monchival, Attilával és feleségével Mónival, akik itthon a Velencei gyülekezet tagjai voltak. Felmásztunk egy magas hegyre ahol egy kereszt várt minket. Lábunk alatt az elterülő Dublin, a másik oldalon pedig a tenger gyönyörködtette a szemeinket. Fenn a hegyen olyan nagy szél fújt, hogy kb. 20 percig fotózkodtunk, élvezve ahogy a ruhánkat össze vissza gyűri a szél. Lemászva a hegyről a kiesett kalóriánkat amit a túra kivett bennünk egy olasz éteremben pótoltuk, egy magyar pincérnő jelenlétében.

Kedden elindulva a reptér felé hálát éreztem egyrészt, hogy ilyen szép tájakon jártam és megláthattam, hogy testvérem hol is él, más részt hálásvoltam, hogy ismét láthatom kicsi feleségemet. Isten nagyon meg áldotta utamat és jó volt Ír országban lenni, de amikor hazaértem tudatosodott bennem hogy a legjobb az embernek az, ha Istentől elkészített helyén van. Szeretettel Pisti.

Az élet Pisti nélkül

Pisti kedden este repült Írországba a nővéréhez. Körülnéztek Dublinban, elmentek északra, délre, az óceánhoz...tehát sokat kirándulnak. Persze nagyon élvezi az ottlétet, de azért állandóan kérdezget az itthoni dolgokról:) Ott egyébként sokkal hidegebb van, esik az eső és alig süt a nap. Kabátban, sapkában és pulcsiban vannak. Meg fog lepődni, amikor hazaér:)
Én meg itthon nyaralok. Anyu eljött egy hétre, hogy ne legyek egyedül. Rég volt ilyen jó dolgom:) Főz (amiket nagyon szeretek), mos, vasal, takarít helyettem. Baba ruhákat és kellékeket pakolunk, szépítgetjük a lakást, közben meg rengeteget beszélgetünk. Elvagyunk rendesen, mint „leánykoromban”:). És ezek mellett alig várom, hogy hazaérkezzen végre a férjecském. Hiányzik már nagyon. Sok beszélnivalónk lesz...
A baba meg csak nő és nő. Az orvos szerint már 2 kg biztos van (esetleg kicsit több), ami elég nagynak számít. Ezek szerint Pisti termetét örökli, ami egy fiúnál nem rossz, sőt... :)Forgolódik, rugdosódik, csuklik, alszik (nem akkor amikor én, ami vicces)...
Anikó

Egy mozgalmas vasárnap

Vasárnap reggel hét órakörül megszólalt Anikó mobilja (a kijelző ismeretlen számot mutatott) és miután felvette egy harsány hang meghökkentette:

„Haló, Pista vagyok. Felébredtettek már?

Erre Anikó azon gondolkodott, hogy ki szórakozik vele? A dilemmája a következő volt, lerakjam, vagy oda adjam a mobilt Pistinek? Az utóbbit választotta.

Én egyből felismertem a hang gazdáját, édesapám volt és elmondta, hogy mi lenne, ha meglátogatnának minket Szegedről? Miután megbeszéltük, hogy mikorra érnek hozzánk és leraktam a telefont, felgyorsultak az események. Leszaladtam a boltba üdítőért és ropogtatni valóért, majd átöltöztem és lementem az alkalomra. Istentisztelet végére megérkeztek apukámék és elmentünk körülnézni Székesfehérvár határába. Amikor már kb. félórája kocsikáztunk, megtudtam, hogy Esztergom mellé, Tokodaltáróra (Anikó szüleihez) megyünk. Azon mulattak, hogy mindenki tudja a végállomást csak én nem (nekem persze furcsa volt hogy cél nélkül autókázunk). Amikor megérkeztünk, apósom rá akart beszélni, hogy menjek Tokodra prédikálni ötven perc múlva. Mikor, már-már elvállaltam volna, kiderült, hogy tovább megyünk Fótra, húgomhoz (mivel ott volt a vőlegénye nagyszüleinél). Apukám vezetésére hatással volt az a tudat, hogy 17 órára vissza kell érnünk Székesfehérvárra, mivel a délutáni alkalmon nekem kellett prédikálnom. Fótról Fehérvárra vezető úton bizonyított a Német autótechnika, az Opel csak úgy repesztett. 16:50-re értünk az imaház kapujába. A Tiszteleten, Isten egy fantasztikus alkalmat adott nekünk. Az Igehirdetés után olyan jót beszélgettünk a megjelent testvérekkel, hogy már azért megérte eljönni erre az alkalomra.

Ez a vasárnap arra tanít engem, hogy nem tudhatjuk még reggel, hogy Istenünk milyen ajándékokkal fog elhalmozni a napunk során.

Tavaszi szüneti szösszenet

Sziasztok

Tök jók voltak az elmúlt napjaink. Belekóstolhattam egy kicsit az amerikai fociba (csütörtökön a számháború előtt). Jó volt látni milyen lelkesen hajkurásztuk azt a ludály labdát a srácokkal. Ádám olyan lelkesen és hivatásszerűen magyarázta el nekünk a szabályokat, mintha a cél nem is csak az idő elütése, hanem egy profi meccs bajnoki döntője lett volna. Márk Patton (esztergomi lelkipásztor) is velünk játszott fiával, ezzel megfűszerezték a játékunkat.

A sport után jött a számok, betűk és a karakterek háborúja. Ekkorra már közel harmincan lehettünk és tök jó volt, hogy a velencei fiatalok is lelkesen próbálták velünk együtt kifürkészni az ellenséges csapat homlokán lévő hieroglifákat. Ami nem volt szép tőlünk fiúktól, hogy az utolsó harcban, amikor nemek szerint választottuk külön a csapatokat, még esélyt sem hagytunk a lányoknak. Hát igen még a gavallér viselkedést tanulnunk kell.

Pénteken a Széder-estén kicsit ki voltam fáradva a sok előkészületben, de olyan jó volt látni, hogy voltak olyan fiatalok, akikre maximálisan tudtam számítani. Nagy pocak ide, nagypocak oda, Anikóm neki ült a 25kg krumplit megpucolni, és mire a pakolással felmentünk Rab Janival hozzánk, már a nagyját meg is hámozta. Maga az este szerintem eléggé jól sikerült. Több mint hetvenen voltunk és a társaság bizonyos százalékát akkor láttam először. A vágyam az volt, hogy a jelenlévők ne csak egy Izraelita hagyományhoz, hanem magához az Örökkévalóhoz is közelebb jussanak. Nem tudom mennyire sikerült ezt a célt betöltenie ennek az estének, de reménykedem, hogy többé-kevésbé sikerült. Köszönöm mindenkinek, akik valamiben segítettek az estének az előkészületében, vagy az elpakolásban. (Ja és finomak voltak a csirkecombok!)

Szombaton a szék és asztalpakolás, no meg a felmosás után, elindultunk túrázni a Csókakői várba. Hát eléggé kalandosra sikerült a túra. Addig-addig rágtuk Gergő fülét a várban, hogy túrázzunk egy igazit, míg nem felbaktattunk egy meredek hegyoldalon és leereszkedtünk egy már-már szakadékra emlékeztető lejtőn. Hát megkaptuk a túrát, szerintem tök jó volt.

Úgy hiszem eléggé mozgalmasra sikerült a tavaszi szünet.

Pisti

Gyermekszáj:

Képzeljétek, hogy április 4-én Balatonszemesen egy vasárnapi iskolai tanító konferencián fogok egy előadást tartani (imázhatok értem). A témám eléggé meredek: különböző korosztályok egyszerre történő tanítása. Készülésem alatt arra jöttem rá, hogy hatalmas kiváltság és kihívás, hogy különbözőek vagyunk. Vajon tudnátok-e nekem segíteni abban, hogy veletek megtörtént pozitív vagy vicces sztorikat, írnátok nekem.

A neten találtam jó történeteket:

(P. Judit)

Családi ebéd, öcsém úgy 4 és 6 év között lehetett. Hasábburgonya volt, ő már tanult küzdeni az evőeszközökkel, de nem nagyon ment neki, a krumpli meg kicsit keményre sikeredett... Egyik próbálkozásnál a villa a tányéron koppant, a darab krumpli meg a földre repült. Ijedten nézett anyura, hogy most mi lesz, ő meg nyugtatta: "semmi baj, vedd fel szépen, és dobd ki!" Tesóm meg is tette, majd visszaülve - új erőre kapva, új reménnyel - ismét nekiesett villával a sült krumplinak - az eredmény ugyanaz. Már nem is kérdezett, magától leugrott érte, és mérgesen a szemeteshez trappolva tiszta erőből belehajította a szemetesbe ezen szavak kíséretével: "Nesztek, hülye krumplik, most már beszélgethettek!"

Amikor a sok-sok kínos utcai gyerekszáj-alázás elkerüléseként anyukám úgy gondolta, hogy neki bizony okos "nagylánya" (3-4 éves) van és mindent meg lehet vele beszélni. Ezért indulás előtt megbeszéltük, hogy bármit látunk az utcán, jól megjegyezzük, és majd otthon megbeszéljük - nem az utcán, ott nem beszélünk róla. Villamoson utaztunk, leültünk egy székbe, én anya ölében, szembe pedig pár megálló után leült egy feltűnően nagy orrú néni. Anya már bőszen retteg, hogy ajjaj, mi lesz ebből, mi menti meg az ő nagyszájú kislányától - de az okos Zsuzsika anya felé fordulva, de azért teli torokból, hogy az egész villamos hallja ezt mondta: "anya, a néni orrát majd megbeszéljük otthon?"

Szintén saját gyerekszáj-történetem, amikor az oviban valami forradalmi megemlékezés volt, nagy ünnepség, otthon aztán kérdezték is, hogy milyen volt, mi volt ma az oviban, én meg válaszoltam is: "Ma forradalom volt az oviban, de én nem vettem részt benne."

(Zsoozsy)

Lilla lányom két éves múlt novemberben. A villamoson egy tinédzser fiú haja felfelé volt zselézve. Nézte, majd megkérdezte:" anya, neki milyen sapkája van?"

A reklámok hatása a gyerekere: "Gyerekek, mit eszik a macska?" - Gyerekek szinte egyöntetű válasza: "Wiskast"

Boldogmondás

„J.B.Phillips, parafrázisa eléggé elgondolkodtatott ma minket:

- Boldogok a törtetők, mert boldogulnak.

- Boldogok a kemények, mert soha sem sérülnek meg.

- Boldogok azok, akik panaszkodnak, mert minden figyelem rájuk irányul.

- Boldogok az elfásultak, mert ők sohasem aggodnak a bűn miatt.

- Boldogok a rabszolga hajcsárok, mert eredményeket érnek el.

- Boldogok a haszonlesők, mert megkapják, amit akarnak.”

Ezen a felsoroláson lehet, hogy nevetek, de sok esetben ugyan ilyen indulatok vannak bennem. Amióta keresztyén vagyok, naponta rá kell jönnöm, hogy jobb nekem, ha nem a természetemből fakadó ideig-óráig való „boldog” mondásoknak adok teret az életemben, mert ettől sem nem leszek áldott, sem nem leszek igazán Boldog. A Krisztus által ismert boldog mondásokat úgy hiszem, azok tudják megélni, akik Békességre jutottak az Istennel.

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”

Isten áldjon meg titeket. J

Pisti megtérése

Megtérésem története

1976-ban születtem Szegeden egy nem hívő családban. Sok nehézséget és fájdalmat éltünk át testvéremmel gyerekkorunkban pl.: szüleink válása. Korán elkezdtem keresni az élet értelmét, lehet, hogy a körülöttem széthulló életek késztettek erre. Elkezdtem hallgatni rock zenéket és azt tapasztaltam, hogy az életnehézségeit elég pontosan leírják a szövegeikben. Lázadni kezdtem a világ ellen hosszú hajat növesztettem és skandáltam az általam kedvelt együttesek szövegeit. Ahogyan teltek az évek egyre jobban éreztem, hogy az általam választott életfilozófia nem hozza el a várva-várt boldogságot. Emberileg nézve, pedig jól éreztem magam: egy rock zenekar énekese lettem, hűséges barátaim voltak, sokat nevettem de, mégis úgy láttam, hogy több ez élet ennél. Idő közben a barátokkal kipróbáltuk az alkohol és a drog nyújtotta élvezeteket.

Gázvezeték szerelőnek tanultam Szegeden és mivel a magánéletem a külsőmön és az öltözködésemen is megjelent, általában engem szólítottak fel felelésre a tanárok. Ezek a felelések nem az anyag számonkéréséről, hanem az osztály előtt való nyilvános megszégyenítésről szóltak. Az egyik tanár „Sátán Pistának” hívott. Egy idő után elkezdem imádkozni teljes szívemből Istenhez, hogy ha nem felelek, akkor „bedobok a Szent Antalnak egy húszast”. Igaz hogy bugyuta imádságvolt, de Istenünk mindig meghallgatta és elmúltak a megaláztatások. Amikor jött a gyakorlati vizsga mivel nem tudtam tükörből sarokban hegeszteni újból Istenhez fordultam, de farsnak éreztem ezt az imádságot, mivel soha nem tartottam be az ígéretemet, soha nem mentem el a templomba. Ma sem tudom, hogyan jött a számra ez az imádság, de azt mondtam Istennek, „ha átmegyek a gyakorlati vizsgán, akkor megtérek”. Azért is különös ez az imádság, mert azt sem tudtam mi a megtérés. Átmentem a vizsgán egy nagy csoda folytán, de elfeledtem az Istennek tett ígéretemet. Olyan jó hogy az Úr nem feledte el. Másfél hónap múlva szakítottunk barátnőmmel és járkáltam Szegeden a városban. Eljutottam a városom főterére és pont ott volt egy svéd keresztyén rock együttes kiket visszafordítottak a Horvát határon a háború miatt.(1994-ben történt)

Ezek az emberek Szegeden elhaladva egységre jutottak, „ha az Úr nem akarja, hogy kimenjenek Horvát országba (egy konferenciára), akkor mi lenne ha szolgálnának ebben a határmelletti városban”. Megálltak az autóikkal és megkérdeztek egy arra menő járókelőt, hogy hol van ebben a városban gyülekezet. A megszólított ember, pedig közölte velük, hogy épp a szomszéd utcában van egy baptista gyülekezet. A svéd szolgáló csoport elment az imaházhoz és rákérdezet, hogy „lehet-e ebben a városban szolgálni?”. A gyülekezet elintézte, hogy a főtéren zenéljenek, prédikáljanak és egy tolmácsot is biztosítottak neki.

Én leültem és hallgattam őket. Amikor a prédikáció került sorra az a különös dolog történt, hogy rám nézet az igehirdető és azt mondta, „aki összeveszet ma a barátnőjével az a végén, jöjjön ide hozzánk és tudja meg, hogy Isten nagyon szereti”. Én odamentem hozzájuk és ők imádkoztak értem és megadták az imaház címét. Rá egy hétre a barátkozók biblia órájára mentem el és nagyon megérintett, hogy Jézus Krisztusról beszéltek nekem a gyülekezetben. Elkezdtem imaházba járni és egyre vonzott a Biblia tanítása. Három hónap múlva megérett bennem, hogy meg akarok térni, mivel megtaláltam életem értelmét Jézus Krisztusban. Odamentem egy testvérhez és megkérdeztem: „hogyan lehet megtérni”. Ő több félképpen próbálta elmagyarázni nekem, de a kánaáni fogalmazás miatt nem értettem. Végül azt tanácsolta, hogy menjek haza, térdeljek le és kérjem meg az Úr Jézus, hogy jöjjön be a szívembe. Hazamentem letérdeltem és megkértem Krisztust, hogy jöjjön be a szívembe. Nem történt semmilyen katartikus élmény, de visszaemlékezve onnantól változott meg az életem. Kívülről még ugyanúgy néztem ki, de már nem szerettem alkoholt, drogot fogyasztani, zavart már a káromkodás és megtisztult az életem Krisztus bűnbocsátó kegyelme által.

Kívánom mindenkinek aki még nem fogadta el Krisztust, nyissa ki szívét előtte, hogy megtapasztalja Isten szeretetét és Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmét.