Szülés más szemszögből…

20-án szombaton szülni indultunk a kórházba, de sajnos csak vaklármának bizonyult…Nem volt jó érzés (ahogy egyik tévedésünk sem az, amikor ezren tudnak róla), főleg a 3 bent töltött nap. Pistivel megbeszéltük, hogy most már csak akkor megyünk be, ha tuti a dolog.
Szerda délután egyre erősebb fájásaim voltak, de nem akartam bemenni (hiszen nem dőlök be többször!!!). Aztán végül Pisti, a szüleim, a tesóm együtt győztek meg. Hihetetlen, hogy milyen erős a kudarctól, tévedéstől való félelmünk egy-egy helyzetben…Még a kocsiban is vissza akartam fordulni, de Pisti annál határozottabb volt, aminek utólag nagyon örülök.
A szülőszobán eleinte az volt a legnagyobb gondom, hogy vajon most mikor múlnak el a fájások, mikor derül ki, hogy felesleges volt bejönni. Ez a félelmem elmúlt, amikor a vizsgálat után rögtön a szülőszobára vittek és hívták a dokinkat. Ez után már a fájásokkal voltam elfoglalva, meg hogy hogyan is kell venni a levegőt… Pisti ekkor már velem lehetett, ami megnyugtató és erősítő volt (nem is tudom, hogyan lehet végigcsinálni egyedül).
Az orvosunk kedves és vicces volt, határozottan cselekedett és megnyugtató volt a magabiztossága. A vicceit én nem értékeltem, de Pistivel jókat nevettek...
A szülésznő szintén mindent megtett értünk, mindent megértett (nem volt egyszerű figyelnem és az utasításait követnem, amikor fájások voltak), és elmagyarázott (ha kellett). Tehát minden haladt a maga útján…A legnehezebb az utolsó 2-3 óra volt, de egyszer annak is vége lett, halleluja!!!
Amikor először adták oda Benit lila volt és nagyon keservesen sírt; sosem fogom elfelejteni! A kis kezei és lábai, amikkel addig bent rugdosott, ott voltak a kezemben, láttam őket. Hihetetlen!!! Az biztos, hogy megérte, akármilyen nehéz is volt!
Azóta pedig itthon ismerkedünk, növögetünk, erősödünk. Tanuljuk a gondoskodás, a felelősség, a nevelés és kevés alvás áldásait viselni… Kaland az életünk! Alig várom, hogy mindenkinek megmutathassuk a mi kis „tökéletes” babánkat! Persze erre még várni kell egy kis időt, addig meg képeket gyártunk és küldözgetünk.
A Biblia igazat mond: „fájdalommal szüli gyermekét”, de Isten megtart és megadja a kellő segítséget is! Hálás vagyok neki a férjemért, a fiamért és minden segítségéért!!! Anikó

Hogyan is volt az a szülés?

Amint azt tudjátok ahhoz, hogy ilyen szép gyerekünk legyen, mint a mi kis Benjáminunk, át kellet menni neki, no meg persze Anikónak egy fájdalmas beavatási rituálén, amit szülésnek is szoktak nevezni. Papírra vetem (digitális formában), hogyan is történtek ezen események:

Június 20-án elindultak Anikónál a fájások délelőttől. Eleinte rendszertelenül, majd délutántól már rendszeressé váltak. Félkilenc fele amikor már 5-percenként görcsölt Anikó hasa, úgy döntöttünk bemegyünk a korházba. Szilvi feljött és imádkozott Anikóért, majd Lajos vidékről hazajőve jelezte nekünk, hogy menjünk le a kocsihoz, mert bevisz minket. Az összekészített kórházi holmikat átnéztük gyorsan, és meg sem álltunk a kocsiig. Amikor oda értünk a szülészetre bement Anikó. 1.1/2 óra múlva jelezte nekem a szülésznő, hogy szerinte reggelig nem lesz szülés, ezért hazamehetek.

Hazamentem; hajnal 5-kor kaptam egy sms-t Anitól, hogy erősek a fájásai és ebből baba lesz még aznap. Azt tanácsolták neki, hogy aludjon egy kicsit, hogy könnyebben bírja a fájdalmakat. Lefeküdt egy órára, és mire felébredt megszűntek a fájások. Ezek után átvitték a szülészeti osztályra. Szegény annyira kellemetlenül érezte magát. Hétfőn, amikor érte mentem annyira rosszul érezte magát, hogy azt mondta: „Elment a kedvem a szüléstől”.

Szerdán délelőtt úgy tűnt mintha a magzatvíz szivárogna, ezért ismét bementünk a kórházba (az ambulanciára), de ismét megkaptuk, hogy Anikónak van még ideje. Hazafele a buszon eldöntöttük, hogy elmegyünk a piacra. A piacon Anikónak nagyon elkezdett görcsölni a hasa. Busszal haza akart jönni, de én buzdítottam, hogy menjünk inkább gyalog. A piac és az imaház közötti távolságot padtól padig tettük meg. Amikor azt mondtam, hogy ebből szülés lesz, Anikó azt mondta, hogy ő nem nevetteti ki magát még egyszer. Haza érve annyira erősek voltak a görcsök, hogy rossz volt ránézni is a feleségemre. 16.30-kor elkezdtük mérni a fájásokat. 19-kor körül rendszereződtek, de még mindig nem akart Anikó bemenni a kórházba. Amikor már a görcsök 4 percenkén jöttek és majd bele zöldült minden egyes görcsnél, akkor egyezett bele a kórházba menésbe. Ildikóval 21.20-kor indultunk el a szülészetre. Amikor megérkeztünk már 8 perce nem volt görcse. Azt javasolta Ani, hogy menjünk egy kört a parkolóban, hátha előjönnek ismét a fájások. Megegyeztünk abban, hogy a lépcsőn gyalog megyünk fel. A lépcső legalján úgy begörcsölt, hogy nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Csengettünk a szülőszoba ajtajánál és ismét ugyanaz a szülésznő nyitotta ki az ajtót mint 4 nappal azelőtt. Bevitték és megvizsgálták. Én addig a kint várakozó emberekkel (akik ugyancsak egy szülő nőre vártak) szóba elegyedtem. Alig telt el 1 óra, amikor behívtak engem. Teljesen zavarban voltam, mert nem tudtam, merre visznek, mit kell csinálnom. Átöltöztem egy erős papír ruhába (aminek 1000 Ft-volt az ára) és odavezettek Anikóhoz. Egy gyógy gumi gömbön (nagy torna labda) ücsörgött és nagy örömmel fogadott. Volt lehetőség letusolnia, ami a fájásait csökkentette. Kicsit később megjelent a dokija álmos arccal, aki megnézte az NST-t és elcsípte a magzatburkot. Ettől kezdve még kibírhatatlanok voltak Anikó fájdalmai. Amikor már elviselhetetlennek tűntek a fájások, kapott egy maszkot, amin keresztül egy gázkeverék tompította a fájdalom érzéseit. 2-kor megérkeztek a toló fájások, de Beni még mindig nem akart kibújni. Az orvosunk adott egy kis fájáserősítőt, de még mindig semmi. Egyszer csak eltűnt a doki és a főorvossal jelent meg, aki fölnyomatatta az oxitocint és innentől kezdve nem részletezem… 3.10-kor látta meg a napvilágot (vagyis a holdvilágot) a kissrác. Egyből az édesanyja hasára tették és egy perc múlva elvitték lemosdatni. Amikor visszahozták Anikó teljesen ki volt merülve, mivel neki még mindig nem volt vége a fájdalmaknak a kisfiú kinyomása után sem (de ezt sem részletezem).

Ezután a kórházban töltött 4 nap következett, ami nem volt egyszerű egyikünknek sem, Alig vártuk, hogy hazajöjjenek és végre együtt lehessünk.

Konklúzió: egyrészt most már jobban megértem, hogy minden ember egy csoda, másrészt a nőket még inkább becsülöm és tisztelem.